Az észak-pannon határvonalon a 2. sz. feléig béke uralkodott, azonban Germánia területén már nyugtalanság keletkezett a germánok között. Valószínűleg a gótok vándorlása indította el a törzsek megmozdulását. Az északi szomszédok nyomása az új szálláshelyek keresésével megmozdulásra kényszerítették a Duna menti törzseket is, akik a római határvonalra nyomultak. Marcus Aurelius császár (161–180) idejében a dunai határon fellángoltak a pusztító és hosszú ideig tartó harcok, amelyeket markomann háborúknak neveztek. A rómaiak ellen több barbár törzs háborúba szállt, így a germánok, a markomannok, a kvádok és a szarmata jazigok.

A határvonal áttörését célzó első próbálkozás az 166–167-es években történt, amikor 6000 langobard és az obio törzsek harcosai, áttörve a határvonalat, betörtek a Dunán keresztül Pannóniába. Ezt a rablótámadást kivédte egy lovas alakulat Arrabonából. De ez csak előzménye volt a pusztító hadjáratoknak.

A rómaiak nem győzték biztosítani a teljes védelmet, és ellentámadásra felkészülni, amikor 170-ben a markomannok és kvádok közösen megtámadták az észak-pannon határt. A sok harcban kimerült hadsereg – a hadviselés és a pestisjárvány – nem volt képes visszatartani a germánok támadásait. Így sikerült a germán harcosoknak pusztító hadjáratot vezetni a tartomány belterületére és elindultak délnek, Itália felé. A rómaiaknak csak nagy erők bevetésével sikerült a pusztítókat kinyomni a tartomány területéről, és ellentámadást indítani ellenük, amelyet maga a császár, Marcus Aurelius vezetett. Ideiglenes szálláshelye akkor a Carnuntum volt, ahonnan támadták a markomannokat. 172-ben itt a római hadsereg egy pontonhídon kelt át a Dunán, és sikeres hadjáratot indítottak a markomannok ellen. Egy évvel később büntető hadjáratot intéztek a kvádok ellen, melyben a császár is részt vett. A rómaiak kiinduló támaszpontja a felvonulási területük, Brigetio volt. Ezt a tábort használták a kvádok elleni büntető hadjáratban. A római hadsereg aztán a folyók mentén mélyen behatolt a kvádok területére, ahol nagy ellenállásba ütköztek. Itt kezdetben egy kegyetlen ütközet játszódott le, amelyben a bekerített rómaiakat csak a csodatevő eső „mentette meg” a katasztrófától. Ezt az eseményt ábrázolja az egyik jelenet a Marcus Aurelius-oszlopon Rómába. Marcus Aurelius megjegyzése egyik művében, a „Gondolatok saját magamhoz”-ban arra utal, hogy a császár ebben a hadjáratban a Garam folyó völgyében tartózkodott hadseregével. A kvádokkal való harcok 174-ig tartottak. A rómaiak egyúttal szarmatákkal is harcoltak. 175. év nyarán a császár kénytelen volt átvonulni hadseregével Szíriába, ahol Avidius Cassius felkelést szervezett a rómaiak ellen, így a kvádokkal a császár kénytelen volt békét kötni.

Ezzel a markomann háborúknak csak az első fázisa zárult le, mert már két év múlva újból csatatérré változott a Duna mente. A rómaiak –nagy harcok árán – visszanyerték a területeket. A győztes hadjárat után, 179-ben Marcus Aurelius sikerrel letörte a Duna menti germánok ellenállását. A legyőzött, de le nem igázott markomannok és kvádok területén több katonai alakulatot telepítettek le (40 000 katonát). Arról, hogy milyen mélyen hatoltak be a rómaiak a kvádok területére, bizonyságot mutat be az a felirat, amelyet belevésetett egy szikla falába M. Valerianus Maximianus, annak az alakulatnak a parancsnoka, amely Laugaricionál (ma Trenčín, Szlovákia) táborozott. Katonai alakulatok abban az időben teleltek az ellenség területén ideiglenes földtáborokban. Marcus Aurelius szeretett volna két új tartományt alapítani: Marcomaniát és Sarmatiát. Még ha ez is volt a császár elképzelése, hirtelen halála véget vetett ennek. Fia, Commodus még egy ideig folytatta a harcokat, de 180-ban befejezte a hosszan tartó háborúskodást, és békét kötött a dunai törzsekkel.

Az észak-pannoniai limes építése

A római hadsereg

A római katonák fegyverzete és felszerelése

A római hadsereg szerepe és jelentősége

A virágzás és a hanyatlás korszaka

A római hatalom utolsó fellendülése és bukása